Tanult kereteink

A norma az,  

amit egy adott kultúra normálisnak, betartandónak, követendőnek tart. Nincsenek kultúrafüggetlen normák, bármennyire is hisszük azt a nyugati féltekén. Más kontinens, más éghajlat, más állat és növényvilág, más-más adaptív viselkedést követel meg. Mi itt Magyarországon nem sütjük és esszük meg a teknősbékát, míg Indiában nem küldik mészárszékre a szarvasmarhát.

Akkor mégis mi a norma?

Émile Durkheim a normákat a társadalmi tényként kezelte: olyan külső, kényszerítő erővel bíró magatartásmintaként, amely az egyénen kívül létezik, mégis rákényszerül arra. Durkheim szerint a normák biztosítják a társadalmi kohéziót és az integrációt (Durkheim: A társadalmi tények magyarázatához, 1895)

„A társadalmi norma olyan magatartási szabály, amely megszabja, hogy egy adott helyzetben mit szabad, mit kell és mit tilos tenni, és amelynek betartását a társadalom valamilyen szankcióval (jutalommal vagy büntetéssel) kényszeríti ki.” – mondja Andorka Rudolf a Bevezetés a szociológiába c. 2006-os könyvében.

Hétköznapi nyelven: ami logikusnak, ésszerűnek, elfogadhatónak tűnik, a neveltetésünk, a környezetünk függvényében.

Az elmúlt években egyre több információhoz van hozzáférésünk, egyre közelebb kerülünk a miénktől gyökerestől eltérő viselkedésekhez, szokásokhoz. Öt évvel ezelőtt ki gondolta volna, hogy a lakásunk kaputelefonjába automatikusan angolul fogunk beleszólni Budapesten, ha ételt rendelünk házhoz?

Emlékszem, gyerekkoromban a tornácon ültünk, és még nagymamám is a terasz csempéjén ült a testvérével a nyári délutánokon. A szüleim szerint ez nem normális, vettek is kerti bútorokat, tessék csak azon ülni. Tisztességesen. Aztán 2026 nyarán elutaztam Indonéziába, ahol az emberek többsége a ház előtti terasz csempéjén ücsörgött. Az egyik szálláson a bungalók teraszán volt kerti bútor, de a recepciós lány a saját szállása csempéjén ült, és amikor odamentem hozzá másnapi fuvart intézni, teljes természetességgel leültetett maga mellé. Mint amikor nagymamám ültetett maga mellé, ha beszélgetni akart nyáron.

Na akkor ez most normális, vagy sem? A lánynak az volt, szeretettel invintált, segítőkészen válaszolt, intézkedett, fel sem merült benne, hogy széket kellene hoznia. És miért is kellett volna? Nem kellett, gyors, hatékony, kényelmes megoldás volt. Persze ehhez kellett az, hogy rugalmas ízületekkel és megfelelő lábizmokkal rendelkezzek (de ez teljes Indonéziára igaz, hogy nem tudsz le-föl menni az extra magas lépcsőkön, beszállni a hajókra, kiugrani a csónakokból, egyensúlyozni a kátyús utakon a robogón, ha nem vagy elég jó kondiban), különben nem tudtam volna egyedül felállni.

Szóval a nyugati kényelem el is lustít, és nem csak testileg, szellemileg is. Mindenhol csak ülünk, még a wc-n is. Tessék csak két hétig guggolós wc-t használni, átértékelődik az otthoni fürdőszobai csempe színe.

Megszokunk mindent, természetesnek vesszük a jólétet. Ola Rosling (Hans Rosling fia) néhány éve a Budapesti Corvinus Egyetemen tartott előadást, és adatalapúan relativizálta a normákat. Megkérdezte, hogy hányan használnak műanyag fogkefét, szemléltetve, hogy milyen jóllétben élünk, hiszen a Föld nagy részén ez luxuscikknek számít. A teltházas egyetemi nagyelőadóban kevesebb, mint a résztvevők fele emelte fel a kezét. Én sem. Mert elektromos fogkefét használnok, ami nem illik a plastic toothbrush kategóriába a szememben. És valószínűsítem, hogy a kezüket lent hagyó társaim szemében sem. Viszont egyikünk sem szólalt fel.  Én, aki azért már Martin Ford robotika előadásán nyilvánosan challengeltem az ELTE TÁTK Gömbaulájában, pl. azért nem, mert elszégyelltem magam, hogy valóban mekkora jóllétben élek már, amit nem értékelek eléggé (ez volt a 2010-es évek közepén). Bár van tartalékban műanyagfogkefém, ha lemerül, vagy elutazom, legyen csere, de nem azt használom napi szinten.

Mi a take away?
Borzasztó jóllétben élünk, és normálisnak vesszük. Ahogyan azt is, hogy ivóvízzel öntözzük a kertben a pázsitot, töltjük fel a medencét, vagy öblítjük le az angol wc-t.

Néha érdemes megállni, venni néhány mély levegőt, kiszállni a mókuskerékből és átértékelni, hol is vagyunk a globális koordináta rendszerben, vagy csak a sajátunkban. A nagyszüleinkhez, szüleinkhez, önmagunk 10-20-40 évvel korábbi verziójához és nem Taylor Swifthez vagy a Kardashianokhoz képest. Mert önmagunk legjobb verziója mi vagyunk, de le kell, vagy nem kell, csak könnyebb, ha letesszük a transzgenerációs köveinket, terheinket, és dönthetünk úgy, hogy gyógyítjuk magunkat és a családunkat, de úgy is, hogy szőnyeg alá söprünk mindent. Csak ne felejtsük el, mekkora luxus, hogy van szőnyegünk, ami alá besöpörhetjük a gondjainkat.

Ha van családunk, barátaink, kollégáink, segítőink, akik meghallgatnak, gyógyítanak, az maga a valódi áldás. Főleg, ha ismernek minket, mint a rossz pénzt, és ennek ellenére vagy pont ezért szeretnek és elfogadnak minket.

Vissza