Miért szuper a szupervízió

Rogers szerint megértésre és elfogadásra vágyik minden ember. És minden ember tudja a saját problémájára a megoldást. Mint ér a folyóhoz, visszatalál a gyökérokhoz, ha hagyom. Nem kell gyorsan rávezetni. Fontos hagyni, hogy mindenki megtalálja a saját erejét, és ebben a rogersi hármas: az elfogadás, az empátia és a hitelesség mindig segít. Mi szupervizorként nem tehetünk mást, mint ott lenni vele, alázattal figyelve, hogy merre akar menni, követő üzemmódban hagyni, hogy mindenki megtalálja a saját megoldását. Éppen ezért a szupervízióban nem akarom siettetni az ügyfelem, a csend erejét használnom, és nem akarom megmenteni sem. Ahogyan Eric Berne is mondja, „mindenki maga tervezi meg a saját életét". 

 

Az értő figyelemmel történő hallgatás gyerekkorom óta velem van, csak akkor még nem tudtam, hogy ezt így hívják.

Számomra a szupervízióban számomra egyesül mindaz, amit tanultam, mindaz, aki vagyok. A jelenlét, a holisztikus rendszerszemlélet, az önismereti felfedezések során keletkező változás.

Szupervizorként több modellt is ötvözök, amit éppen az ügyfél és a helyzet megkíván, kreatívan és rugalmasan adaptálódom. Saját definícióm szerint: A szupervízió az önreflexió szabad és biztonságos terepe, egyfajta origó, kiindulópont, ami során kimondhatom, hogy OKÉ vagyok-e magammal, úgy ahogy vagyok, vagy coachingban folytassam az önismereti munkát célok és akciópontok megfogalmazásával, esetleg terápiás folyamatban a múlt feldolgozásával, vagy netalán további képzés, tréning szükséges, hogy tanuljak valami újat.

Számomra elengedhetetlen az OKÉ-ság, annak tudatosítása, hogy mindenki jó okkal teszi, amit tesz, viszont, ha az elméleti keretekkel, modellekkel, ismeretátadással segíteni tudom a mozgatórugók feltárását és megismerését, akkor a már nem célravezető viselkedés megváltoztatható, nagyobb boldogság, élettel való elégedettség és szakmai eredményesség érhető el. 

A szakmai identitás formálódása hosszú idő, és ehhez valóban szükség van egy biztonságos térre, ahol a dilemmákat valamennyi perspektívából kendőzetlenül meg tudjuk vizsgálni, ahol a bizonytalanságokat fel merjük tárni, amihez nélkülözhetetlen a kapcsolat. Ha ez nincs, mindegy milyen eszközöket, modelleket használunk. Számomra nagyon megnyugtató, hogy aki nem hozza a születési családjából a feltétlen OKÉ-ság élményét, annak az élete későbbi szakaszában is lehetősége van megtanulni, megtapasztalni mindezt.

Egy szupervíziós folyamatban az ehhez szükséges időt, a teret és a csendet teremtjük meg.

A Gestalt-megközelítés szerint a figyelem szükséges ahhoz, hogy az új élményeinkhez adaptálódni tudjunk, az érdeklődő figyelem már önmaga is elindítja a változást, ami Carl Rogers feltétel nélküli elfogadásával rokon. A szupervízióban, nincs cél, hanem a tapasztalás maga a cél. Az ember azzá válik, aki. Amikor megélem azt, ami van, elfogadom azt, aki vagyok, akkor automatikusan elindul a változás. A beszélgetés során minden egyes szónak jelentősége van. A közös mező erejét is ki tudjuk aknázni a szupervízió során. A jelenlét a legfőbb eszközünk, vagyis szupervizorként mi magunk vagyunk a legfontosabb eszközök.  A jelenlétünknek pedig számtalan non-verbális jelét adhatjuk, pl. mosolyoghatunk, ráncolhatjuk a homlokunkat stb. Ebből a perspektívából már nem is olyan rossz, hogy minden érzés megjelenik az arcomon. :)

No de akkor kikkel dolgozunk, kik járnak szupervízióba? Az emberi nehézségek bányájában dolgozó embereket támogatunk a reflektív szupervízióban, éppen ezért egyre nagyobb szükség van a vezetői szupervízióra is. Vagyis bárki, aki ügyfelekkel dolgozik, ahol az emberi kapcsolatok megértéséből eredményesebb szakmai munka érhető el. A szupervízió során a megértésből, a tisztánlátásból fog jönni a változás; hiszen a szupervízió a szabadság és a lassulás terepe.

„A szupervízió … összefüggéseket teremt az érzelmi és intellektuális, az aktuális szakmai helyzetre vonatkoztatott reakciókból kiindulva a szupervíziós szituáción belül a szakember cselekvő személye és a társadalmilag, intézményesen meghatározott, a többi érintett személy által és más, nem kategorizálható adatok által meghatározott helyzet között. A szupervízióban kiindulási helyzetet képez a szupervizáltnak az igénye, hogy tisztázzák a szakmai szituációját, mégpedig saját személyének struktúrájára, cselekvésmintájára tekintettel és a szakma struktúrájával való összefüggésben.” (Hinte, 1996: 262)

A szupervízió ugyanakkor egyfajta önismereti munkaként is felfogható. Az önismereti folyamat során növekszik a kontroll a kezünkben a saját életünk fölött, hiszen csak az determinál, ami tudattalan. Ha a programot tudatosítjuk, megjelenik a cselekvési szabadság.

A szupervízió ezért is különleges színtere az önismeretnek, mert módszertani eklekticizmusával, nyitottságával rendelkezésünkre bocsájtja mindazt a mérhetetlen tudásanyagot, amit elődeink felhalmoztak, és lehetőséget ad arra, hogy szabadon megtapasztaljuk a saját és mások életének kiteljesedését általa.

Vissza